Igen, Kacsa Kata…hajdanvolt kedvenc lapozós mesekönyvem. Most is ott van a polcomon, vigyázok rá, szeretem, óvom. És hiszitek vagy nem: most, tizenhat évesen, az Eötvös Gimnázium tanulójaként is előveszem néha (persze csak ritkán), átlapozom, és csuda jó érzések járnak át. Biztonság…puha meleg…a félhomályos szobám…és a tudat, hogy Mama mindig vár rám, mindig ott van.

Pedig a mese igen egyszerű, ami nem csoda, lévén a “célcsoport” a 2-3 éves korosztály. Kacsa Kata elcsavarog, és nem talál haza. Minden útjába kerülő állatról azt hiszi, hogy a mamája – de persze nem. Amikor a kiskacsa már végképp elkeseredne, szerencsére meghallja a mama megnyugtató hangját, amint ebédelni hívja tévelygő kicsijét.

A mese maga nem sokkal több, mint a fent leírt zanzásított tartalom, kiegészítve persze a bűbájos, nézegetni való, szépen kidolgozott képekkel, amikbe ma is szívesen merülök bele. Az érzelmi hullámvasút azonban, amire ez a kis könyv felülteti a 2-3 éves mesehallgatót, bámulatos. Emlékszem, az első lapoknál még kíváncsi izgalommal nézegettem kacsa-druszámmal együtt a baromfiudvar sok-sok érdekes lakóját, amint azonban a történet előrehaladt (mondjuk a harmadik oldalról a negyedikre…) szívemet egyre jobban összeszorította a jeges félelem. Mi lesz, ha nem találjuk meg a mamát? Figyelitek a többes szám első személyt? Együtt futottam Kacsa Katával rétről legelőre, legelőről tóba – közben egyre jobban befészkeltem magam a puha, békés paplan-melegbe, és egyre közelebb bújtam anyuhoz. Amikor a pedig a könyv végén meghallottam az ezerszer ismételt mondatot: “Kata, kiskacsám! Gyere haza ebédelni!” – nos, amit ekkor éreztem, arra nem tudok jobb szót: katarzis. Boldogan, megnyugodva, megbékélve aludtam el.

Azt hiszem, ilyen a jó mese: egyszerűségében nagyszerű. Olyan, ami beépül az életünkbe. (Amikor kint játszottam a kertben, anyukám mindig a mese fent idézett zárómondatával hívott be ebédelni…ezt sem fogom soha elfelejteni). Vagyis- útravalót ad.