Még nem jöttek igazán divatba a sokhangszórós rendszerek és szerintem még lapos képernyőjű tévé sem nagyon volt kapható, amikor az én legkedvesebb esti elfoglaltságom már a házimozizás volt.  Fürdés után, lefekvés előtt a lépcsőpárkányra került a jó öreg diavetítő, mögé a kisszékem, és a szemközti falon létrejött a Varázslat. Anyu addig állítgatta a nagyítást, amíg a kép éles nem lett, majd pattogva, sercegve elindult a mese.

 

Miért imádtam annyira a diázást? Először is a Csoda miatt: az unalmas, fehér falon egyszer csak megjelenik a szép, színes, hatalmas kép. Igen, azt hiszem, itt a “méret a lényeg” is szerepet játszik.  Meg a rejtély: hogy kerül a kép a falra?? Sokszor tartottam az ujjaimat a diavetítő lámpája elé, és néztem, ahogy a kezem is színes-képes lesz, persze nem értettem, miért.

Aztán a szertartás. A diavetítésnek ugyanis megvoltak a maga szabályai. Például minden este meglepetés volt, hogy a jelentékeny mennyiségű diafilm közül (anyukám, apukám és bátyám gyerekkori diái is színesítették a kínálatot) melyik lesz a kiválasztott. A vetítés találgatással kezdődött. “Csipkerózsika?” (Ez volt az egyik kedvencem). “Nem.” “Anya, végy egy hegyet nekem?” “Neem.” “Óvoda az őserdőben?” “Nem, az sem.” “Akkor melyik?” “Meglátod.” A vége általában az lett, hogy nem sikerült kitalálnom az aznap esti diafilm címét, és ez volt aztán a legizgalmasabb. Mama lassan, nagyon lassan tekerni kezdte a filmet, a falon világító négyszög elsötétedett, megjelent az első kocka, amin semmi nem volt. A diafilm tovább tekergett, jött a második kocka, színes négyszögekkel…aztán megjelent a felirat…teteje, de nekem már ez is elég volt, a rajz vagy cím ici-pici részletéből is megismertem a filmet. Ha mégsem, még pár centit feljebb mozdult a kép, egészen addig, amíg…”Jancsi és Juliska!” kiabáltam diadalittasan, és boldog voltam. Amúgy majdnem mindegy volt, mi volt az aznap esti szerencsés – ugyanúgy örültem neki.

És még csak most kezdődött a mesemozi. Szememet a szép, színes képekre függesztettem, és boldog voltam. Anyukám mesélte, hogy amikor a tévé beköltözött a lakásokba, sokan kidobták a diavetítőt, és temették a műfajt, mondván: a rajzfilmek, mesefilmek korában nincs létjogosultsága. Aztán jött a videó, a dvd, és ezek a a hangok felerősödtek.  De szerencsére azok is, akik azt mondták: a dia nem ósdi, elavult pótcselekvés, nem a mozgókép elavult technikájú előzetese, hanem “valami más”. Hogy miért? No, erről majd legközelebb!