Egyik kedvenc “gondolkodnivalóm”  – a mese és a gyerek, sőt ez esetben: a mese és én. A történet, amit most leírok, velem történt, persze nem emlékszem rá, de megőrizte a családi legendárium.

2-3 éves lehettem, Athos kutyánkat (őt ábrázolja a fotó) vittük sétálni. Séta után valamiért a kutyus kint maradt a kertben. Kora őszi délután volt, a függöny a teraszajtón behúzva, senki nem vette észre, hogy Athos kint garázdálkodik. Rohamosan alkonyodott, ezért anyukám, aki tudta, mennyire szeretek a kertben játszani (ott töltöttem szinte az egész gyerekkoromat), figyelmeztetett:

– Kata, már nincs sok idő sötétedésig, miért nem mész ki a kertbe?

Mire én, ahogy a kollektív emlékezet megőrizte, szokatlanul határozottan ráztam a fejem, és közöltem: nem, most inkább bent maradok. Erre persze anyukám felkapta a fejét. 10 perc múlva ismét érdeklődött, nincs-e kedvem kimenni. Megint határozott nemmel válaszoltam, miközben nyugodtan rajzolgattam. Senki nem értette a dolgot, de nem erőltették tovább. Amikor anyukám a teraszajtóhoz lépett, hogy bezárja éjszakára, felkiáltott:

– Jé, hát Athos még mindig kint van a kertben!

Mire én, a rajzlapok mögül:

– Ja, az az Athos? Azt hittem, egy boszorkány.

Kiderült, hogy Athosnak a befüggönyzött teraszajtó előtt el-elsuhanó árnyékát látva azt gondoltam, boszorkány van a kertben. No most: nem lepődtem meg, még csak nem is ijedtem meg különösképpen, egyszerűen elfogadtam a tényt – és úgy gondoltam, hogy ha egyszer boszorkány van a kertben, akkor ez alkalommal inkább nem megyek ki. Jobb félni, mint megijedni, nyilván.

Nem tudom, meddig őrzik, meddig őrizhetik meg a gyerekek ezt a nyitottságot, magától értetődő természetességet, amivel a világot elfogadják úgy, ahogy van. Amivel a meséket is képesek úgy hallgatni, mintha valóság lenne. Attól tartok, nem sokáig.

Mert ahogy cseperednek, sorra állnak fel agyukban a beléjük ültetett, épített korlátok, és hangos csengő figyelmezteti őket: állj, boszorkányok pedig nincsenek! Boszorkányok tényleg nincsenek (nincsenek?), de ki tudja, mi mindent vesztünk el még így….